Majdnem  három  éve  volt  már  a  Trendalon,  amikor egy éjszaka furcsa dolog történt. Az  éjszaka  közepén  hirtelen  felébredt,  de  nem  tudta, mi  késztette  erre.  Soha  nem  hitt  az  érzékeken  kívüli érzékelésben,  bár  a  Földön  a  telepátia - az  ember  ősi tulajdonsága - körüli  kutatások  már  hoztak  néhány meglepő  eredményt.  Most,  életében  először, Oban mintha  azt  érezte  volna:  vele  is  hasonló  dolog  történt. Bár ezt igazán csak később fogta fel.
Ágyán  feküdt,  és  a  sötétségbe  meredt.  Sejtette,  hogy valami  történt.  De  hol  és  mi?  Agyában  figyelmeztetés lüktetett.  A  homály  körülvette,  de  nem  érezte  magát idegenül,  ez  éppen  olyan  sötétség  volt,  mint  régebben a  Földön,  ez  a  ház  akár  ott  is  állhatott  volna.  De  nem ott  állt. Oban egyedül  volt  a  hatalmas  trendali  éjszakában,  de  most  erre  sem  gondolt.  Ismeretlen  érzés,  akár egy figyelmeztetés, lüktetett benne. És  akkor  megszólalt  a  rádió.  Egyszerre  beszélt  a  hang, de  egy  másik  jel  is  rákapcsolt.  A  furcsa  vijjogást Oban még  sohasem  hallotta,  kiugrott  az  ágyból,  és  a  készülékhez  sietett.  Akkor  a  szüntelenül  működő  számítógép képernyőjén is villogott már a felirat:
SOS SEGÉLYKÉRÉS ÉRKEZIK RÁDIÓN!
A  gépek  önműködően  hangkristályra  vették  az  adást. A  jelek  nagyon  gyengék  voltak,  működésbe  lépett  hát  az erősítő  is.  A  berendezés  igyekezett  kiszűrni  a  vételt nehezítő  idegen  eredetű  elektromágneses  hullámokat, kozmikus  viharok  okozta  zavarokat.  A  célkereső  már dolgozott, Oban látta a kijelzőkön, hogy a ház nagy antennája  elmozdult. Közelebb  hajolt  a  rádióhoz  és meghallotta egy férfi izgatott hangját:
- ...nagyobb  sebességgel  közeledünk...  kezőrakét...a  szolgálatot  ...déli  félgömbön...  rülbelül...  dal,  Trendal!
Oban  habozás  nélkül  felkapta  a  mikrofont.  Az  automatika  az  adót  azonnal  ugyanarra  a  hullámhosszra  állította, amelyen a segélykérő jelek érkeztek.
- Itt  a  Trendal.  Töredékesen  vettem  adását,  ismételje! Hol várható a leszállás?
De  nem  kapott  választ,  csak  sistergést,  pattogást  hallott  az  éterből  és  élettelen zúgást. Gyorsan  lejátszotta  az eddig  felvett  anyagot.  Annyit  tudott  meg  belőle,  hogy valamilyen  űrkatasztrófát  emlegetett  először  ugyanaz  a férfihang,  és  a  „mentőhajó"  szó  is  elhangzott.  Ebből Oban - legalábbis  részben - sejtette,  mi  történhetett, Egy  űrhajó  szerencsétlenül  járt  a  közelben,  és  legénysége  kis  mentőhajón  próbál  a  Trendalra  jutni.  Nyilván errefelé  ez  az  egyetlen  bolygó,  számukra  az  egyetlen menedékhely.  Csak  annyit  tudnak  róla,  hogy  élnek  ott
emberek,  a  nagy  űrhajósatlaszban  évtizedek  óta  említik a  Trendalon  lévő  „települést"  is.  A  szerencsétlenül  járt űrhajósok  ide  igyekeznek  tehát.  A  mentőhajó  rádióadója jóval  kisebb  teljesítményű,  mint  a  nagy  hajóé;  így  semmi  reményük,  hogy  segélykérésük  eljut  a  központba. Csak  a  Trendal  rádiójában  bízhatnak:  „És  bennem!" - villant belé.
Még  egy  óráig  ült  a  rádió  előtt,  de  csak  egyszer  vett újabb  foszlányos  adást.  A  férfihang  valami  olyasmit mondott,  hogy  kétszázezer  kilométerre  lehet  a  Trendaltól.  Aztán  az  adás  végleg  megszűnt.  Lehet,  hogy  a  segélykérő  rádióval  is  történt  valami,  mert  az  önműködően  sugárzott  SOS  jelek  is  fokozatosan  elhaltak.  Nagy baj érhette őket. A  meteorológiai  jelentésből  tudta:  a  Trendal  ismét  az aszteroidaövezetben  halad,  feltehető,  hogy  egy  jókora bolygó  esett  szét  darabjaira  már  milliárd  évekkel  ezelőtt. Törmeléke  százezer  kisebb-nagyobb  égitest  formájában kering  a  központi  csillag  körül. Ha  az  idegenek  nagy sebességgel jöttek és belekerültek a végtelennek tetsző meteoráramba...  Miért  nem  kértek  előtte  jelentést  tőle? „Hiszen azért vagyok itt. Azért is." Oban  nem  volt  űrhajós,  így  hiába  töprengett  a  dolgon,  mi  okozhatta,  hogy  az  űrhajó  egy  égitesttel  ütközött. Hiszen  minden  hajón  vannak  radarberendezések, ezek  éppen  az  ütközések  gátlását  szolgálják.  Mivel  hiába várt  több jelre,  utasítást  adott  a  számítógépnek,  keresse ki  a  mentőhajó  landolásának  várható  helyét.  Hogy  ez mikor  következik  be,  fogalma  sem  volt  róla,  hiszen  nem ismerte  a  hajó  sebességét.  Azt  sem  tudta,  a  mentőhajók körülbelül  milyen  maximális  sebességgel  haladhatnak az űrben. A  hiányos  adatokból  a  gép  is  csak  hozzávetőleges választ  adhatott.  Mielőtt  az  idegen  mentőhajó  rádiója elhallgatott,  sikerült  bemérni  a  helyzetét,  de  közben  a bolygó  elfordult,  és  persze  tovább  forgott.  A  számítógép ezért  egy  hatalmas  négyzetet  rajzolt  a  déli  félgömb  térképére,  ebben  az  Egyes  földrész  délkeleti  része  és  egy nagy  tengerrész  is  volt.  „Ha  a  tengerre  szállnak  le,  megtalálom-e őket?..."
Mert  egy  pillanatig  sem  kételkedett  abban,  hogy  segítenie  kell.  Csak  félt:  bármit  tesz is,  túl  késő  lesz  már. Főleg,  ha  sokáig  habozik...  Felöltözött,  ellenőrizte  a repülő  energiakészletét.  Betette  a  kis  medicinrobotot, némi  habozás  után  egy  kis  kötszert  és  ivóvizet  is  vett magához.  A  ház  rádiókészülékét  összekapcsolta  a  repülő rádiójával,  hogy  távollétében  is  értesüljön  mindenről, ami az éterben történik. Repülőre szállt, és elindult dél felé. Egyetlen  percre  sem  gondolt  arra,  hogy  otthon  kéne maradnia.  Tudta,  ez  a  teendője,  csak  ez.