Milyen  is ő? Szép, érett, arányos,  felnőtt asszony. Széles csípő, karcsú derék, kerek popsi, nagy mellek, kedves és mosolygós ovális arc, és a legjellemzőbb a rakoncátlan fekete hosszú, göndör haj! A hangja  mély  tónusú,  sima  és  hibamentes,  kissé  hasonlít  Halász  Jutka hangjára.  Életünk  első  találkozása  is  egy  telefonbeszélgetés  volt, tehát előbb hallottuk, mintsem  láttuk egymást. A bőre  lágy, puhán száraz,  a  szeme mélybarna,  a  vonala  lefelé  dől,  a  tekintete  intelligens és vidám, a szájának vonala keskeny, de érzékien görbül a sarkokban. A  füle  kicsi,  nem  állna  el  akkor  sem,  ha  kopasz  lenne,  de persze az a hajzuhatag mindent eltakar! Saját bevallása szerint utálja a haját, régebben mindent megtett, hogy kiegyenesítse, aztán az évek  során  letett  róla, volt  szőke, vörös, barna, de mostanság ez a boszorka-fekete a kedvence és nekem is nagyon tetszik így.
Az  illata  tökéletes  a  számomra.  Valami  kell,  hogy  legyen  a feromonokban, mert amikor megizzad, már az első cseppet  is megérzem rajta, és totálisan másnak hat, mint bárki más testszaga, felizgat, és eszembe  jut tőle egy másik  illat, ami a sokkal mélyebb régiókból előtörő nedvének a sajátja. Ez utóbbit annyira kedvelem, hogy ha az arcomon marad, nem törlöm  le, és úgy alszom el szeretkezés után, hogy újra és újra mélyeket szippantok, miközben csücsörítek a számmal,  hogy  az  orrom  alatti  területet  jobban meg  tudjam  szaglászni, ha már a kezemről sajnos ledörzsölődött.
Szépen énekel, a hallása tökéletes, zeneileg képzett, bármit lekottáz, pontosabban előbb leszolmizál. Otthonos a zongorán, és egy csomó fúvós  hangszeren.  Nélküle  a  gyerekeinknek  biztos,  hogy  kevesebb köze lenne a zenéhez.
Rosszul főz, mert türelmetlen, és igának érzi a konyhát, gyakran esik kétségbe, mert ahány gyerekünk van, annyiféle az ízlésük, és sosem lesz mindenki elégedett.
Hazudós,  mert  ikrek  jegyű.  De  szívből  teszi,  mindig  azért  füllent, hogy valakinek valami ne fájjon. Nekem például évek óta a szemembe mondta, hogy szeret, de mivel felelőtlen  is, nem gondolja végig, hogy egyszer visszaüthet minden hazugság.
Rendetlen, és szétszórt. Nem ismeri azt a módszert, amivel a rendet és  a  tisztaságot  fenn  lehet  tartani,  helyette  inkább  hullámokban takarít,  vagy  inkább  áradás  jelleggel,  akár  a  tsunami,  pakol, mos, mosogat,  törölget,  selejtez,  és  persze  így  elborítja  őt  az  egész  és belerokkan.  Segíteni  viszont  tilos, mert  akkor  fölöslegessé  válik  a munkája.  Pontosabban  egyfajta  segítséget  lát  szívesen,  amit  észre sem kell venni, és persze megoldja helyette a káoszt.
Ugyanakkor kreatív, rengeteg ötlete van, és nem fél a változásoktól, ennek most pont én iszom meg a levét. Százszor átrendeztük már a nappalit például, hogy jobb legyen, és egy kicsit mindig jobb is lett. Azt, hogy mely dolgokat  szeret, vagy gyűlöl, nem  írom  le, egyrészt azért, mert a válságunk a példa rá, hogy tévedhetek, másrészt nem akarok  olyan  embereknek  ötleteket  adni,  kiknek  az  érdekei  ütköznek az enyémmel.
És  végezetül  nyilatkoznom  kéne,  hogy  én  hogy  állok  mindehhez? Nekem ez mind ő, és vele élek már húsz éve, sosem vártam el, hogy holnaptól patika  rend  legyen,  tukmáljon  resztelt májat mindenkire, mert én azt szeretem. Szóval elfogadtam őt, és az a nagy gáz, hogy ő viszont nem fogadta el saját magát.

Húsz évvel ezelőtt az első éjszakánk egy börleszk volt. Azonos munkahelyen,  de más  részlegnél  dolgoztunk,  és  a  tél  közeledtével  egy kisebb céges buli szerveződött, amelyre engem is meghívtak. A helyszín az a ház  lett, ahol Lencsi éppen  lakott, Buda szélén, már majdnem vidék, közepes parasztház a  tél kezdetén a korán  lehullott vékony hóval. 1988 novemberében jól mulattunk ott, és nekem nem akaródzott hazamennem, mert Lencsi olyan hatással volt rám! Nem ott  találkoztunk  először,  mert  egyszer  már  összefutottunk  a  cég központjában, a számítógépteremben, ahol éppen nekem háttal ült egy monitor előtt, és én valami  számomra  is különös késztetésnek engedve beletúrtam a hajába, ami  rengeteg  fekete göndör tincsből állt, és még így is a válláig ért. Nagyon megharagudott, a szeme villámokat  szórt, de aztán később megenyhült, és napokkal később a vállalati bulin már önfeledten küldte felém a mosolyát. Percek alatt kiderült, hogy mennyi közös van bennünk, addig nem is találkoztam olyan  lánnyal, aki például  a  zenét hasonlóképpen nem csak  hallgatta,  hanem  szívesen  kreálta  is. Nekem  akkor  valami bekattant az agyamban, valami, ami azóta is tart. Úgy búcsúztam, hogy halálos  komolysággal  csak  annyit  mondtam:  én  ideköltöznék,  ha lehet. 
Az  a  legérdekesebb,  hogy  nem  nevetett  ki,  hanem  az  arca  derűs maradt,  és  ugyanakkor  megfontoltnak  is  látszott,  a  tekintete  az enyémbe kulcsolódott, és  tizenkilenc évének összes komolyságával azt válaszolta: rendben.
Utóbb  kiderült,  hogy  a  ház  nem  a  sajátja  vagy  a  szüleié,  hanem  a vőlegénye  tulajdona, aki sajnálatos módon éppen a katonai szolgálatát  tölti.  Én  sem  voltam  szabad,  egy  kifutó  házasság  végnapjait éltem,  annyira,  hogy  a  feleség mellett már egy  alkalmi barátnőt  is összeharácsoltam magamnak. Szóval, higgyétek el, annak a kapcsolatomnak,  nem  egy  hirtelen  jött  szerelem  vetett  véget,  vége  volt már egy éve is talán, az akkori nejem abban az időben több fiúval is kiegészítette a  fiatalsága, és persze miattam kihagyott  randevúzási ismereteit.