Hónapokig tartott, míg felépültem. Rehabilitáció, nem is a fizikai sérülések voltak fájdalmasak, hanem hogy alig volt valami, amire emlékeztem. Nem ismertem fel a családom tagjait, szinte előlről kellett kezdenem az életem, olyan voltam, mint egy nagyra nőtt csecsemő. Leborotvált hajam lassacskán kinőtt, a fejsérülés és a műtét nyomai nem látszottak rajta. Egy év múlva szinte a régi voltam. Az emlékképek kezdtek visszatérni, segített benne a családom, eszembe jutottak a lányaim, a szüleim, és a férjem is. A baleset előtt történtekre, évekre visszamenőleg, nem emlékeztem. Az a férfi, aki mellett ébredtem minden nap hosszú éveken keresztül, valamiért idegen volt a számomra. Érzelmeket nem tudtam generálni, hálát éreztem iránta, amiért törődött velem, de nem mozdult meg bennem semmi az irányában.
Érzelmileg agyhalott maradtam. Érezhette ő ezt, mert lassan megszűnt közöttünk a nő-férfi viszony, hogy ő miként intézte el az intim dolgait, nem foglalkoztatott, megesett hogy esténként eltűnt néhány órára, én pedig nem firtattam hova megy.
Nagyobbik lányom Brith, egy nap, amikor a szokásos edzésemet végeztem a kondícióm visszaszerzése céljából, így szólt:
- Mom, nem tetszel nekem. A régi Momi szőke volt, csinos, te pedig mindig ebben a kopott farmerben jársz, a hajad csapzott, furcsa téged így látni. Most már teljesen jól vagy, elmegyünk bevásárlókörútra, és elviszlek fodrászhoz. Szeretném, ha teljesen a régi lennél. Ismerős arc köszönt vissza a tükörből a hajszobrásznál, Brith hozott egy régi képet rólam, ahol a régi énem látszódott, a régi szőke frizurával. Ócska nadrágom és pulóverem divatos holmikra cseréltem, sportcipő helyett tűsarkún billegtem tovább. Otthon magamra mosolyogtam a tükörben, tetszett a látvány.
 
Az álom, amelyet a kéthetes kóma alatt láttam, folyton kísértett. Nem tudtam mi az oka, miért gyötör ez az álom, újra és újra. Nem értettem, ha a városban az ügyeim intézése közben a hátam mögött meghallottam egy motor dübörgő hangját, miért vert ki a hideg verejték. Egy nap, amikor teljesen hétköznapi teendőimet láttam el, beugrott egy arc... egy ősz, hosszú hajú férfi arca.
- Mondd csak - szóltam Rentohoz -, van nekünk még több barátunk, vagy ismerősünk, mint akit eddig ismét megismertem?
- Mindenkiről tudsz már - szólt felnézve az újságjából.
A dolgot nem firtattam tovább. Viszonyunk Rentoval egyre inkább gazdasági közösséggé vált, mindegyikünk elkezdte élni a külön életét. Egy nap amikor hazaértem, Rento elém állt.
- Nem csinálom ezt tovább...én nem azt a nőt kaptam vissza, akivel éltem hosszú évekig, pedig azt reméltem, hogy a baleseted után ismét van esélyünk normálisan együtt élni. Nem érhetek hozzád már hónapok óta, nem fogom erőltetni, ami már egyébként sem megy... elmegyek. Melletted voltam amig szükséged volt rám, szándékosan nem szóltam, arról hogy válófélben voltunk, reméltem hogy rendeződnek a dolgaink. Nem élhetek az emlékeimből. Most már jól vagy, nem hiszem, hogy a dolog változna. Én nyitott voltam elkezdeni veled egy új életet, de te már nem az a nő vagy. Van más az életemben, az ügyvédeink majd megbeszélik a válás részleteit.
 
Nem haragudtam rá. Talán egy apró sajgás volt a szívemben, mert amikor bajban voltam, mellettem volt, de ez nem volt elég ahhoz hogy szeretni tudjam. Azt sem tudtam, hogy szerettem én vajon valaha valakit is. Sejtettem már régóta hogy van egy másik nő az életében, és nem is nehezteltem rá ezért. Ami most történt várható volt, hogy előbb utóbb bekövetkezik, és megkönnyebbülve vettem tudomásul a döntését. Néhány nap múlva összecsomagolt és elment.
 
Milket, Angelt és Nessát is újra meg kellett ismernem, idővel emlékezni kezdtem rájuk, és biztos voltam abban, hogy őket az előtt is nagyon szerettem, mielőtt a balesetem bekövetkezett volna. Hallottam az összejöveteleinkről, Nessa a kórházi ágyam mellett csacsogva mesélt a találkozóinkról. Azt gondoltam, hogy itt az ideje ismét összegyűlnünk, egymás társaságát élvezni, meghívtam őket. Este ismét együtt voltunk a szobámban. Vacsorával vártam őket, beszereztem a kékmadár csalogatót, a szent beszéltetővizet, a martinit. Ők meséltek a régi időkről, amikor néha összejöttünk, és késő éjszakáig beszélgettünk, iszogattunk, és hajnaltájt rockzenére ugráltunk az ágyon, viháncoltunk, mint a kamaszok, kitépve magunkat a mindennapokból. Egymás előtt nem kellett viselkedni, ellazulhattunk.
Nessa, nagyszájú barátnőm egyszer csak feltett egy számomra érthetetlen kérdést:
- Kicsi, mondd csak, Serge-ről tudsz valamit?
Bután néztem rá, nem értettem kiről beszél.
- Ki az a Serge? - kérdeztem.
Nem jutott eszembe erről a névről senki, akit az utóbbi időben megismertem.